2011

Mt. 5,13-16.
„Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek.
Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város.
A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”

Nem olyan régen, Európa fejlettebb országaiban, ahol a fejlettséggel arányosan távolodtak az emberek az egyháztól és a templomtól, egy nagyszabású felmérést végeztek. A felmérés fő témája az volt, hogy miért nem járnak az emberek templomba.
Sokféle válasz érkezett, amelyek első látásra nagyon különbőztek egymástól. Amikor azonban összefoglalták és elemezték a begyűjtött adatokat, akkor kiderült, hogy a fő ok, amennyire megdöbbentő, annyira egyszerű is. Lehet, hogy mi még nem tartunk azoknak az országoknak a fejletségi szintjén, azonban a kielemezett válasz nagyon terjed a mi tájainkon is. A kérdésre, hogy miért nem jár templomba? – az összefoglalt és letisztázott válasz az volt, hogy azért nem járnak templomba, mert rossz tapasztalataik vannak azokkal szemben, akik az egyház tagjainak mondják magukat, rossz tapasztalatuk van az egyházban aktív emberekkel, az egyház vezetőivel kapcsolatban. Emellett az idők folyamán olyan kép alakult ki a keresztyénekről, amely mindennek mondható, csak éppen attraktívnak és követendőnek nem. A keresztyéneket sokan régimódiaknak, vaskalaposaknak, zárkózottaknak, valahogy furcsa embereknek tekintik.
A mi helyzetünket nézve, lehet, hogy nem sokkal üt el ez a nyugati gondolat a nálunk, közöttünk uralkodó helyzettől. Mondhatjuk azt is, amit egyébként mondunk is: Na és aztán, aki el akar jönni a templomba, az úgyis eljön, vagy mondhatjuk, hogy az ember amúgy is ne azok miatt járjon templomba, akik ott vannak, hanem Isten Igéje miatt. Ez igaz lehet, viszont hogyha jobban meggondoljuk, nem kellene legyinteni, hanem meg kellene fontolni, hogy vajon nem vagyunk-e tényleg akadályok mások előtt?
Ennek a felmérésnek a vezetője élcelődve így foglalta össze az eredményt: „A fő okai annak, hogy olyan sokan nem járnak templomba, azok, akik járnak templomba.” Igaz, hogy ez a mondat nem hangzik túl barátságosan, és lehet, hogy ránk nézve egy kicsit sértő is, de lényegében rávilágít egy olyan helyzetre, amelynek mi is tanúi lehetnénk, ha odafigyelnénk. És a tény, amit én is tapasztaltam az, hogy az emberek akár idősek, akár fiatalok alapjában véve nem Isten-ellenesek, a vallás ellen sincs kifogásuk. Megfordultam olyan fiatal társaságban, ahol azt kellett tapasztalnom, hogy jóra való, sokat küszködő, sokat dolgozó, jóra igyekvő emberek. Nem Istennel és nem a hittel akad gondjuk, hanem az egyházzal, és azokkal, akik az egyházhoz közelebb állnak. Azt mondják: Isten a mennyben van és vele nincs is gond, hanem a földi kiszolgáló személyzettel, a kőbe merevedett formákkal, a hagyományokat már az Isten Igéjénél is nagyobbra tartó egyháziakkal nem tudnak mit kezdeni.
Gondolkodtam ezen, és úgy gondolom – persze lehet, hogy tévedek, de úgy látom, hogy Jézus, ha ma itt lenne testben, nagyon haragudna ránk. Tudom azt is, hogy sok társadalmi és szociális oka lehet a templomtól való távolmaradásnak, sok kifogást hallani; de ha csak egy kis mértékben is ennek a távolmaradásnak az oka mi vagyunk, akkor érdemes felülbírálni, érdemes új alapokat keresni, amelyekre nem csak mi helyezhetjük hitünket, hanem azok is, akik Istenhez közelednének, de lehet, hogy nem a meglévő formák szerint. És nem arról van szó, hogy ami van a rossz, hogy a hagyomány nem jó, hanem csak arról, hogy nem vonzó egy ma élő fiatalnak vagy középkorúnak. Nekünk pedig mérlegelni kell: Mi az egyházunk feladata? Foggal, körömmel ragaszkodni a formákhoz, vagy esetleg Krisztushoz vezető életet élni?
A Máté evangéliumából, a mai napon azért választottam ezt az Igét, mert úgy gondolom, hogy mai kérdésünkre igazán érthető és leegyszerűsített választ ad. Mi a dolga az egyháznak és az oda tartozóknak? Az hogy legyenek só, vagy ha tetszik, legyenek világosság ebben a mai és a mindenkori világban.
Javaslom azt, hogy figyeljünk arra, hogy Jézus milyen formai, szerevezési kikötéseket ajánl. Mit mond Jézus, milyen módon, hogy szervezze meg a gyülekezetet az ember, milyen istentiszteleti alkalmak legyenek, mikor álljunk fel és mikor üljünk le az istentiszteleten? Vagy figyeljünk egy kicsit arra, hogy miként kell felöltözni, kinek melyik padban szabad helyet foglalni, mit szabad mondani, milyen dallamokat szabad énekelni? Mit mond erről Jézus?
Meglepődhetünk: Jézus erről egy szót nem ejt, ilyen előírásokat nem fogalmaz meg, mintha nem is lennének fontosak. Pedig mi, időnk nagy részében erről beszélünk, és ezzel vagyunk elfoglalva. És ha netalán valaki az istentiszteleten önkéntelenül és természetesen megszólal, hogy úgy van, vagy valaki felsóhajt, hogy jaj Istenem, akkor azt az embert megszóljuk, vagy beszélünk róla, mert az istentiszteleten nem szoktunk megszólalni. És ha valaki a csendes ima alatt hangosan kezdene imádkozni, és pár szóval Istenhez fordulna, vagy ha valaki felemelné a kezét és felkiáltana, hogy „Uram segíts”, egészen megbotránkoznánk. Pedig hát mi természetesebb egy istentiszteleten, mint az, hogy valaki Isten elé viszi imáját, vagy pedig összetörve Isten segítségét kéri, és mi természetellenesebb annál, hogy a szigorú keretek miatt ki sem merem nyitni a számat, Isten házában nem merem hangosan elmondani az imámat? Tudom, kellenek a keretek, nem szeretnénk ha káosz és zűrzavar lenne az istentiszteleten, mint ahogy néhány új protestáns gyülekezetben, akiket általában egyszerűen szektáknak szoktunk nevezni.
Akkor szorítkozzunk csak arra, amit Jézus mond, azért mondja, mert Ő ezt tartja fontosnak, és ha Ő fontosnak tartja, akkor mi nem mondhatjuk másképp.
Azt mondja: „Ti vagytok a föld sója.” – Van egy mese, a gyermekek által kedvelt történet, melynek az a címe: Mint a só az ételben. És arról is szól ez a mese, hogy a só nélküli étel szinte ehetetlen, nem ízletes. Hogyha a vasárnapi ebédbe nem tesznek sót, akkor az ember az asztalnál megszólal, és azt mondja: Kérek szépen egy kis sót. Nekem szükségem van a sóra. Jézus pedig azt mondja: A só ti vagytok. Az élet ebédjéhez ti adjátok az ízt, ti teszitek kellemessé, fogyaszthatóvá, élhetővé az életet. De mi van akkor, ha a só elveszíti sózó hatását. Az ember csak rázza a sótartót, megkeveri a levest és még mindig nem jó. Pedig a sótól, márpedig el lehet várni, hogy jó ízt adjon az ételnek. És ti vagytok az élet sója, tőletek elvárják az emberek, hogy jó ízt adjatok. Azok a fiatalok, akik nem jönnek el, azok a gyermekek, akik nem érzik jól magukat itt a gyülekezetben, vagy az idősek, akik valami miatt haragban vannak az egyházzal, - hangsúlyozom nem Istennel, nem a hittel, hanem az egyházzal – ők elvárják, hogy általunk az élet ízesebb legyen. Elvárják, hogy az egyházhoz közel lévő emberekből áradjon Isten békessége és világossága.
Ahogy a másik metafora mondja: „Ti vagytok a világ világossága.” Hát vajon mennyire világít az, amikor valaki ritkán eljön, és arrébb van ültetve? Hogyan világítunk akkor, amikor egy új arcot látunk, nem kezelünk le vele, hanem kissé távolabb összedugjuk a fejünket és megjegyezzük: Na ezt meg mi lelte, hogy eljött a templomba? Vajon az az ember jövő vasárnap eljön? Tudom, hogy nem. Miért? Mert nem érzi jól magát. De ha valaki, vagy néhányan, akik jönnek kezet fognak vele, hogyha megkérdezik csak azt, hogy szolgál az egészséged? Vajon jövő vasárnap eljön? Nem tudom, de nagyobb valószínűséggel igen, mert egy olyan közösségre talált, amelyben jól érzi magát.
Azt kellene megjegyezni, hogy nem lehet elvárni másoktól azt, hogy kedvesek legyenek, azt, hogy barátságosak legyenek, azt, hogy szívesen jöjjenek, hogyha mi mogorvák és barátságtalanok vagyunk. Jézus egy alkalommal azt kérdezte: Hogyha a bennetek lévő világosság sötétség, akkor mekkora a külső sötétség?
Hadd zárjam ezt az igehirdetést egy másik Jézusi mondattal. Ebben a mondatban sincsenek merev előírások, hanem van természetes élet Jézussal, van egy olyan magától értetődő folyamat, mely mindennél egyszerűbb: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”
Hogyha azt látjuk, hogy az emberek élete nem arról beszél, hogy Istent dicsőítik, többé ne szidjuk őket, többé ne őket hibáztassuk, hanem gondolkozzunk el azon, hogy mennyire világítok én, mennyire követhető példa az én életem. És legyetek ti, kedves testvéreim, akik Isten mécsesei vagytok. Legyetek megbízható útmutatók, akiknek nem az a fontos, hogy ki kinek a fia, vagy, hogy ki hova ül, vagy, hogy ki milyen zenét hallgat, hanem az a fontos, hogy valakit Jézushoz elvezessetek. Mert ti vagytok a világ világossága. Ámen.






Lk. 4,4
Jézus így válaszolt neki: „Meg van írva, hogy nemcsak kenyérrel él az ember.”

Kedves testvéreim, ez az egy mondat, amit felolvastam, egy hosszabb történetnek és egy hosszabb párbeszédnek a része. Jézus Krisztus, földi szolgálata elején, kb 30 éves korában, miután Keresztelő János által megkereszteltetett a Jordán vizében, visszavonult Júdea pusztájába. Negyven napig böjtölt – készült a nehéz szolgálatra. A negyven nap elteltével a Kísértő szólította meg, mondván, hogy változtassa a köveket kenyerekké és oltsa éhségét. Ekkor mondja Jézus a következő mondatot. Valójában a Mózes 5. könyvéből idézi: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, mely Isten szájából származik.
A mai Istentiszteleten nem akarok a Jézus megkísértéséről beszélni, erről az Igéről azonban sokkal inkább. És ennek az Igének a fényében igyekszem egy kicsit reklámozni, megszerettetni a kedves testvérekkel azt a könyvet, mely minden otthonban megtalálható, és kisebb nagyobb rendszerességgel forgatva is van. Az Isten Igéjét tartalmazó Bibliáról szeretnék beszélni, és arról, hogy miért van szükség arra, hogy a keresztyén ember olvasgassa, értelmezze és akár másoknak is magyarázza.
Jelen napjainkban kialakult egy olyan helyzet, mely ellen reformátoraink, Luther és Kálvin minden erejüket megfeszítve harcoltak. A reformátorok egyik szándéka az volt, hogy szakítva a katolikus papsággal, klerikus renddel, fentről lefele épülő egyházszervezeti formával, egy olyan egyházat hozzanak létre, mely lentről épül és melynek legfontosabb elemei éppen a legalsó téglái. A reformátorok egy olyan egyházat akartak létrehozni, melyet nyugodtan lehet laikusok egyházának nevezni. Tehát nem a papság a fontos, hanem a laikus réteg. A laikus szó a görög laosz-ból ered, ami népet jelent. A reformátorok nép-egyházat akartak tehát.
Mi is népegyháznak nevezzük magukat, csak nagyon félreértjük ezt a fogalmat. Mi arra gondolunk ilyenkor, hogy pl. itt Szerbiában a magyarok reformátusok, vagy katolikusok. Azt mondjuk a református egyház azért népegyház, mert szinte kizárólagosan magyarok tartoznak ehhez a felekezethez. Ezért népegyház. Ez azonban egy irtózatosan nagy tévedés. A népegyház nem ezt jelenti. A népegyház eredeti jelentése, hogy az az egyház, amelyben a gyülekezeteket alkotó nép a legfontosabb. Tehát nem a papság, nem az egyházszervezet, hanem a nép. A hétköznapi emberek, akik a mindennapi gondjaikkal vannak elfoglalva, ők a legfontosabbak, hiszen ők Isten népe.
A református egyház egyetemes papságról szóló tanítása ezt jelenti – minden ember Isten papja, minden ember odaállhat Isten elé és elmondhatja fájdalmát vagy örömét, kérését, vagy köszönetét. Nincs szükség közvetítő papságra. Egy tanulmányban, amit nemrég olvastam, azt írta a szerző, hogy az evangéliumi, azaz protestáns egyházakban a lelkészek legfőbb feladata az, hogy az embereket megtanítsák arra, hogy a lelkész fölösleges a gyülekezetben. Ezt, mondjuk, nem mindenki gondolja igaznak. De még akkor is, hogyha ez oda vezet, hogy állásomat elvesztem, azt mondom, hogy ez igaz. Igaz, mert a lelkész nem közvetítő Isten és ember között. Ahhoz, hogy az ember Istennel kapcsolatban legyen, nem szükséges a lelkész. A lelkész csak arra kell, hogy megmutassa az utat, hogy elmondja, hogy amikor összekulcsolod kezed és Isten megszólítod, akkor a világon senki sem áll közöttetek.
Ez azonban csak akkor lenne így, amikor egy olyan nagykorú, és lehetőségeinek tudatában levő református egyházunk lenne, amelyben a hívek lelki szükségletüknek éreznék a Szentírás naponkénti olvasását. Akkor lenne igazán felnőtt ez az egyház, hogyha az egyházi feladatokat mindenki vállalná. Nem csak a járulékfizetésre gondolok itt, hanem a beszélgetésekre, a lelki gondozásra, a beteg meglátogatására, egyszóval mindenre, amiről általában azt mondják az emberek, hogy a lelkész dolga. Akkor lesz igazán nagykorú ez az egyház, amikor mindenki kiveszi a részét.
Jelenleg azonban nem itt tartunk. Hogy hol tartunk, talán könnyebb megérteni, ha elmondok egy történetet. Egy indiai faluban lakodalmat rendeztek. A család, szűkös anyagi helyzete miatt, arra kérte a meghívottakat, hogy mindenki hozzon magával egy liter bort, amit majd összekevernek, puncsot készítenek belőle és azt fogják fogyasztani. Jöttek is a vendégek, hozták az üvegeket és mindenki beleöntötte tartalmát egy nagy edénybe, amit erre a célra készítettek elő a terem közepén. Elkezdődött a mulatság és mindenki akkor ámult el a meglepetéstől, amikor az italt felszolgálták és semmi más nem volt a poharakban csak tiszta ivóvíz. Hát nem a Kánai menyegző fordítottja történt, nem lett a borból víz, hanem egy olyan emberi tulajdonságunkra derült fény, mely miatt mind szégyenkezhetünk. Az történt ugyanis, hogy minden vendég arra gondolt, hogy ő majd vizet visz, úgyse fog megérződni a többi sok liter bor között az az egy liter víz. Igen ám, de mindenki vizet hozott. És a vízből, víz lett.
Érdekes történet, és akár mosolyogni is lehet rajta. Én is megmosolyogtam, amikor olvastam, azonban a történet tanulsága végtelenül elszomorító.
Hogyha az egyházra alkalmazzuk ezt a történetet, akkor önmagunkkal kerülünk szembe. Tisztelet a kivételnek, de manapság is nagyon sokan az egyházhoz bor helyett vizet hoznak. A szülők gyermekek helyett kifogásokat hoznak. A fiatalok komolyság helyett jellemtelenséget hoznak. A házastársak megígérik Isten előtt, hogy jóban, rosszban – de nagyon sokszor csak válással tudják „megoldani” a konfliktusokat. Az egyháztagok jelenlét helyett megígérik, hogy majd eljönnek és sorolhatnánk. És aztán a borból nem lesz más csak langyos víz. És aztán panaszunk van, hogy milyen ez az egyház. Az egyház olyan, amilyenek mi vagyunk, amilyenek a tagjai.
A gyülekezet tagjainak többsége azt mondja: Én minek olvassam a Bibliát, minek értelmezzem, vagy mondjam el másnak. Arra való a pap, az az ő dolga. Minek imádkozzak én, amikor a lelkész és a gyülekezet úgyis imádkozik vasárnap. Vagy mások azt mondják, minek kellene naponta elővenni a Bibliát, nekem elég az, hogy vasárnap hallok belőle egy részecskét a templomban. És hígul a bor. Hétről hétre, napról napra hígabb lesz a bor, felhígul a gyülekezetünk, felhígul az az erkölcsi rend, amit régen éppen a Biblia biztosított.
Én most erre az Igére szeretném felhívni a figyelmet. Egy kínai közmondás szerint: Adj az éhezőnek halat és jóllakatod egy napra; de tanítsd meg horgászni és elláttad őt egy életre. Ehhez én még azt is hozzáteszem, hogy ha megtanítasz valakit halászni, azt az embert megtanítod arra, hogy gondoskodjon a körülötte lévőkről is.
Erre szeretném megtanítani ezt a gyülekezetet: Nem elég, hogy vasárnaponként elveszünk egy napra való Igét. Mi van a többi nappal. Lelki koplalásba kezdünk a következő vasárnapig. Tanuljatok meg halászni, tanuljátok meg ti magatok kihalászni a Bibliából a lélek mindennapi táplálékát.
A lelkünknek is vannak igényei, és ki merem mondani, hogy a legtöbb keresztyén ember éhezik, koplal lelkileg. Mert Jézus azt mondta: Nem csak kenyérrel él az ember. A léleknek is megvan a kenyere.
Ahhoz, hogy a gyülekezetünkben visszajöjjön az egykori lelki állapot, ahhoz, hogy a templom padjai egyre jobban teljenek, ahhoz, hogy a lelki élet fellendüljön, szükség van a mindennapi lelki táplálékra. El fog telni sok év, amíg a lelki merevségből kiemelkedünk, de sikerülhet, hogyha mindenki odateszi a vállát, ha nem csak vizet löttyintünk, hanem igazán jó bort öntünk a közösbe. Sikerülhet, hogyha mindenki Isten papja lesz, aki Bibliával a kezében tud küzdeni, dolgozni és imádkozni ezért a közösségért és a felnövő gyerekekért. Csak akkor nem sikerül, ha továbbra is hozzuk a kifogásokat, a kicsinyhitűségünket, a borúlátó hitetlenségünket.
Testvéreim, mi most egy közösségnek vagyunk a tagjai, mi egymáséi vagyunk. Tartozunk egymásnak és Istennek azzal, hogy küzdünk egymásért. Egy fecske nem hozza el a tavaszt, néhány ember, aki meggyőződésből tevékenyen van jelen a gyülekezetben nem hoz megújulást, de amikor mindenki hozzátesz valamit: egy kis jóindulatot, jóakaratot, bíztató szavakat, lehet, hogy okos gondolatot, de az is lehet, hogy karja erejét; ha mindenki tesz valamit hozzá abból, amije van, azt Isten mindenkor megáldja és gyarapítja. Így legyen, Ámen.